dr. Kajó Cecília: A jegyzői birtokvédelmi eljárás alkalmazhatóságáról való gondolkodás evolúciója „kamerás ügyekben” a NAIH beszámolók tükrében

A NAIH honlapján található dokumentumok, elsősorban az éves beszámolók kapcsán végigkövethető az a fejlődési ív, ahogyan a magánszemélyek által telepített és használt kamerarendszerek jegyzői birtokvédelmi eljárás keretében való kivizsgálhatóságáról gondolkodnak.

A 2014-es beszámoló 74. oldalán kapacitáshiányuk orvoslására a társasházi törvény akkori módosítására hívják fel a figyelmet, amely a jegyzőknek törvényességi felügyeleti feladatokat adott a társasház, szervei és azok működése tekintetében, de ez a hatás- és feladatkör nyilvánvalóan ugyanúgy nem alkalmas a magánszféra védelmére, ahogyan a jegyzői birtokvédelmi eljárás sem.

A jegyzői törvényességi felügyeleti feladat tartalommal való megtöltése egyébként több éves (további jogszabály-módosítással is együtt járó) folyamat volt, ahol körvonalazódott, hogy a jegyző gyakorlatilag a társasház jogszerű létrehozása és működtetése kapcsán rendelkezik beavatkozási lehetőségekkel, de sem a közös képviselő feladatellátásával kapcsolatos kifogások kapcsán, sem más napi szintű probléma megoldása érdekében nem élhet például törvényességi eszközökkel – így a jogszerűtlenül használt kamerarendszerek kapcsán sem.

Ahogyan egy konfliktus létrejöttéig sokakat nem érdekel személyes adataik jogszerű kezelése, és csak a konfliktus kapcsán keresik meg a NAIH-ot (jellemzően például: volt munkavállalók indítanak eljárást munkáltatójuk ellen illetve más hasonló viszonyrendszerben létező felek), úgy többek között például a jegyzői birtokvédelmi eljárások és a jegyzői társasházi törvényességi felügyeleti hatáskör gyakorlásának is fő ismérve, hogy az ügyek többsége nem a megjelölt alapprobléma megoldása érdekében indul, hanem puszta bosszú a vélt vagy valós sérelmekért.

Remek szakirodalma van a paranoia egyik ágának, a kverulátoros (perlekedési) tébolynak, az ebben szenvedők ezrei keresik meg évről évre a hatóságokat ilyen ügyekkel, és amikor vélt vagy valós sérelmükkel kapcsolatban „nem történik semmi” (vagyis egy lefolytatott eljárás végén az adott bizonyítékok mérlegelése után nem hozható számukra pozitívnak megélhető döntés), úgy az adott hatóságot is bepanaszolják felettesénél vagy feljelentést tesznek a rendőrségen visszaélés miatt. Nincs ez másképp a kamerás szomszédkonfliktusoknál sem.

Érdekes felvetés a jegyzői törvényességi felügyeleti feladatkör kapcsán a 2013. évi beszámoló 48. oldalán az, amikor társasházban működő kamerarendszerről derül ki háttér információként, hogy egyébként „nem létező” társasházról beszélünk, mert nincs meg valamennyi törvényes elem a létezéshez. Ott nyilván lehet a jegyzőnek törvényességi felügyeleti feladata. Ez azonban mintegy előkérdése annak, hogy a nem működő társasház működőképessé tétele után következhet az ehhez tapadó számonkérhetőség, vagyis a kamerarendszer jogszerű bevezetéséhez kötődő lépések számonkérése (közgyűlési szavazatok, külön működtető cég mint adatfeldolgozó stb.) ami viszont már nem a jegyzőre tartozik.

A 2015. beszámoló 35. oldalán a NAIH eléggé kategorikusan kijelenti, hogy „szomszédos magánterület kamerás megfigyelése kapcsán az információs önrendelkezési jog csupán érintőlegesen sérülhet, a megfigyelés jogszerűségének vizsgálata és eldöntése elsősorban birtokvédelmi eszközökkel lehetséges, vagy személyiségi jogi per keretében. A Hatóság a jogsértő, tehát a szomszéd ingatlanát megfigyelő kamerarendszerrel összefüggésben azt tartja célszerűnek, ha az érintett birtokvédelmi eljárást kezdeményez a település jegyzőjénél. A Hatóság álláspontja szerint ugyanis a jegyzők számára rendelkezésre állnak mindazok a jogi eszközök, amelyekkel eredményesen helyre lehet állítani a jogszerű állapotot.”

A korábbi és későbbi hivatkozásokhoz képest számomra ez a szakasz elég nagy szakmai hibának tűnik, hiszen a magánszféra megsértése, valaki személyes adatának (jelen esetben: elsősorban képmásának) megfigyelése, rögzítése, továbbítása nyilvánvalóan nem a birtoklás jogát csorbítja és arra a birtokvédelem orvosságot nem adhat (erről itt is írtam korábban már cikket).

A 2015-ös beszámolóban írott kategorikus kijelentést árnyalja még az is, ha tudjuk, hogy 2015-ben került sor a birtokvédelmi jogterület újraszabályozására, a hatályba lépő új kormányrendelet eléggé radikálisan változtatta meg a birtokvédelmi eljárás ismérveit, elsősorban utalok itt a rendkívül rövid, 15 napos ügyintézési határidő bevezetésére vagy arra, hogy megszűnt az egyezségkötés hatósági jóváhagyásának lehetősége (ez kamerás ügyekben elég hangsúlyos eszköz volt korábban). A módszertani útmutató, melyet a Miniszterelnökség készített a jegyzők és birtokvédelmi ügyintézők részére, a felek által benyújtott egyezség-tervezetet a bizonyítékok mérlegelése körében (!) javasolja kezelni, és bár határozattal jóvá nem hagyható, véleményük szerint az indokolásban nyugodtan megemlíthető. Ha meg is egyezne tehát a két fél abban, hogy milyen módon történjék a kamerarendszer további használata, az ügy komolyságát veszíti el azzal, hogy az indokolásban tudunk rászánni pár sort. Ez többek között egy olyan, kevésbé fontosnak tűnő de mégis jellegzetes eljárásjogi sajátosság a később felsoroltak mellett, amely megerősít minket abban, hogy jegyzői birtokvédelmi eljárásban nem kezelhető a probléma.

Árnyalja a 2015-ös beszámoló 36. oldalán a NAIH az álláspontját ugyanakkor azzal, hogy „A Hatóság azt tapasztalja, hogy a területileg illetékes jegyző által lefolytatott helyszíni szemlét követően, az annak eredményét magába foglaló dokumentumok hatóság részére való megküldésével – amennyiben a Hatóság eljárása ezt követően is indokolt – a jogellenes állapot megszüntetése több szerv együttes eljárásával elérhető.” Vagyis legalább a korábbi évek hozzáállásához képest már nem zárja ki a párhuzamos eljárások lehetőségét és nem utalja kizárólagosan birtokvédelmi megoldási körbe a kamerás ügyeket.

Azt tudni kell, hogy a jegyzői birtokvédelmi eljárás kakukktojás a jegyzők feladatai között (nem titkoltan nem is nagyon kedvelik sokan közülük) hiszen egy magánjogi jogvitát kell megoldani (a Ptk. adta anyagi jogi szabályok mentén) közigazgatási eljárásban (ami az alapeljárást tekintve már nem is tekinthető közigazgatási „hatósági” eljárásnak, mivel az alapeljárásban az Ákr. néhány szakaszát kivéve a külön kormányrendelet alkalmazandó, abban pedig a hatósági jelzőt alátámasztó jogintézmények, így pl. idézés, rendbírság és elsősorban az eljárást lezáró, alá-fölérendeltségi viszonyban meghozott hatóság-ügyfél viszonylatában értelmezhető döntés nincsen).

Ahol a közigazgatási eljárás közigazgatási hatósági eljárássá válik, az az önkéntes teljesítés hiányában megindított végrehajtási szakasz. Ott az Ákr. és a Vht. párhuzamos alkalmazása során, meghatározott cselekmény kikényszerítése érdekében az alapdöntést hozó jegyző, bírság behajtása érdekében pedig a NAV a végrehajtást foganatosító szerv. Az alapeljárásban tehát a jegyző nem „ad”, nem klasszikus hatósági tevékenységet végez, hanem igazságot tesz (vagy próbál tenni) két perlekedő fél között. Nem meglepő tehát, hogy az ilyen típusú fülemüle-perek sokak számára nem váltak kedvenc ügytípussá. Közös eljárásjogi sajátosság mindkét (tehát az adatvédelmi hatósági és a jegyzői birtokvédelmi) eljárásnál, hogy a végrehajtást elsősorban a folyamatosan növekvő összegű és többször kiróható bírságkiszabással próbálják elérni, vagyis az önkéntes teljesítésre ezzel a szankcióval rászorítani a végrehajtásra kötelezettet.

Annak fényében egyébként még érdekesebb a gondolati evolúció, mely szerint a korai tagadástól csak eljutottak addig, hogy először párhuzamos eljárásokra is van lehetőség álláspontjuk szerint, végül „beismerték”, hogy a személyes képmás kezelése, rögzítése jogszerűtlen adatkezelés és nem birtokháborítás, hogy az általam kért közérdekű adatkérés alapján készített grafikonokon jól látszik, hogy az összes ügyszámhoz képest a „kamerás” bejelentések száma elenyésző, még a 10%-ot sem teszik ki.